Fagyal


Fagyal virágzatát dézsmáló virágbogár - Szigetvári Csaba felvétele


Fagyal (Ligustrum vulgare)

A fagyal (Ligustrum vulgare) elsősorban díszcserjeként, kerti sövényként ismert, jóllehet, a szárazabb tölgyesek egyik legfontosabb természetes elegyfajáról van szó. Talán minden más cserjénknél erősebben kötődik a tölgy jellemzően laza záródású, az aljnövényzetnek jelentős teret és életlehetőséget biztosító állományaihoz. A kötődés kölcsönös: az erdőciklus pusztuló és újjáépülő szakasza közt, vagy valami elemi csapás, széldöntés, erdőtűz után a talajt védő-árnyaló fagyal bokrai közt tudnak felnövekedni a fiatal tölgycsemeték.

A fagyal növekedése gyors, szabad állásban hamar elérheti a 3-4 métert, de erdőállományban ennél általában jóval alacsonyabb. A vad rágását, a csonkítást is jól bírja. Sűrű gyökérzetével erősen kapaszkodik a talajba, sarjaival igen hamar képes pótolni sérüléseit. Termése is bőséges: a júniusban nyíló krémfehér, bódító illatú virágait rovarok sokasága látogatja és porozza be. Szeptemberben érő fekete, borsó nagyságú bogyóit a madarak mindenfelé elterjesztik, így magról való megújulása sem okoz problémát.

Vékony fája sem szerszámnyélnek, sem tűzifának nem alkalmas, vesszőit is csak jobb híján használták kosár- vagy kerítésfonáshoz, kötözéshez. Festőnövényként ugyan volt jelentősége (bogyóiból tartós kékeszöld vagy fekete, leveleiből, kérgéből sárga szín nyerhető), de ez a tudás szinte teljesen feledésbe merült. Ember számára semmilyen része nem ehető, sőt, bogyói enyhén mérgezőek (hányást, hasmenést okoznak). Ismertsége, népszerűsége gyakorlatilag a XX. században lendült fel, mivel sövénynek alkalmas, bírja a városi, szennyezett levegőt, jó por- és szélfogó és szép sövény nevelhető belőle. Zöld lombja a városi hőszigetekben gyakran egész éven át díszít (innen is ered a növény neve: a „fagyálló fa” kifejezés lerövidülésével), csak keményebb teleken hullajtja le leveleit. Dekoratív virágzatai nyáron nyílnak, mikor a legtöbb fás növény már rég elhullatta szirmait.