Amerikai ibolya

Ibolyák (Viola sp.)

Hazánkban számos, olykor nehezen megkülönböztethető ibolyaféle él. A Sóstói-erdőben több fajukkal is találkozhatunk, ezek elkülönítése virágzás idején kis gyakorlattal nem okoz problémát.

Erdőnkben a keleti (korábbi nevén kék) ibolya (Viola suavis) nyílik legkorábban, általában márciustól május elejéig virít. Virágai, nem illatosak, rendszerint ibolyáskékek, a levelek kopaszak, legfeljebb gyér szőrűek. Levelei mind tőállóak, a virágok levéltelen tőkocsányokon fejlődnek. Nem ritka fehér színváltozata sem. Az avar alatt rövid (kb. 10 centiméteres) indákat fejleszt. A keleti ibolya országszerte gyakori, a Sóstói-erdőben is vele találkozhatunk leggyakabban a rokonságból.

A borzas ibolya (Viola hirta) erdőnkben a fényben gazdag, szárazabb tölgyeseken jellemző, bár nem kifejezetten gyakori. Levelei mind tőállóak, a virágok levéltelen tőkocsányokon fejlődnek.  Indái nincsenek (vagy csak rövidek és vastagok), virágai általában halványlilák, a sarkantyú (a virág sarki nyúlványa) sötétebb, nem illatosak. Nevéhez híven levelei sűrűn szőrösek. Virágzása 1-2 héttel a kék ibolya után kezdődik. Hazánkban a szárazabb fás és fátlan élőhelyeken viszonylag széles körben elterjedt.

A csodás ibolya (Viola mirabilis) erdőnk kevésbé gyakori faja. Hazánkban inkább hegy- és dombvidékeken él. Az Alföldön nagy ritkaság: lényegében csak a Nyírségben és a Kisalföldön ismertek jelentősebb állományai. Indái nincsenek, vese- vagy széles szív alakú levelei kopaszak. Különlegessége, hogy kétféle, merőben különböző virágot fejleszt. Eleinte csak tőleveleket, és tőből eredő kocsányon ülő virágokat hoz: ezek szép, színes, illatos virágok, melyeket rovarok poroznak be. Viszonylag könnyen felismerhető, mert szemből nézve szirmai rózsás- vagy kékeslilák, míg hátsó sarkantyúja fehér színű. Kicsit később egyes töveken leveles szárak, és azokon szirom nélküli, alig észrevehető, virágok fejlődnek, amelyek gyakorlatilag nem nyílnak ki: önmegporzók. A növényvilágban ez a jelenség, azaz hogy két ennyire eltérő virágot fejlesszen egy növény, meglehetősen ritka. A Sóstói-erdőben a zártabb, üdébb tölgyesekben találkozhatunk vele, nem gyakori.

A hegyi ibolya (Viola canina subsp. montana) leginkább hegyi réteken honos, alföldi előfordulásai kivételesek. A Sóstói-erdő többi honos ibolya fajánál kicsit később (április végétől június elejéig) nyílik, tőálló levelei azokkal ellentétben nincsenek, virágai pedig nyúlánk, felálló leveles hajtásokon fejlődnek. Halvány, mintázott virágainak sarkantyúja fehéres színű. Sokáig a Sóstói-erdőből kipusztult fajnak tekintettük, mivel utolsó adata innen egy 1923-ban megjelent közleményben (Dr Rapaics Raymund: A Nyírség növényföldrajza) jelent meg, azóta sem adott róla hírt senki. 2022 májusában azonban megtaláltuk egy kicsiny állományát. Az erdő növényzetének ezek a hegyi ibolyához hasonló ritkaságai valóságos "régészeti leletek", abból az időből maradtak fenn, mikor még az ember itteni megjelenése előtt összefüggött a hegyvidékek és az Alföld erdőtakarója. Közvetlen környezetében most is előfordulnak olyan egyéb növényfajok, melyek inkább a hegyi rétekre jellemzőek, semmint a Nyírség homokvidékére (pl. sápadt sás, halvány perjeszittyó, vagy a védett réti kardvirág).

Aki tavasszal az erdőt járja, több helyen is feltűnhetett egy további a hivalkodó szépségű ibolyaféle. Sajnos nem az erdei ökoszisztéma természetes vadvirágáról van szó, hanem egy kertekből „kiszökött” amerikai eredetű dísznövényről. Latin neve Viola sororia, a kertészetekben „amerikai ibolya” vagy „tarka ibolya” néven ismerik. A Sóstói-erdőben már legalább 4 nagy gócpontját is ismerjük, ahol tömeges előfordulású. Nem csak a tarka-világos változata, hanem kisebb mennyiségben lila színű példányai is fellelhetők. Hogy terjedése mennyire lesz gyors, még nem tudjuk, de nem lenne szerencsés, ha visszaszorulnának miatta erdőnk őshonos ibolya fajai.