Hagyományos „lovas közelítés” a Sóstói-erdőben – Szigetvári Csaba felvétele
Az erdő mindenféle javakkal képes ellátni az embert, ha igényeinket ésszerű szinten tartjuk és ismerjük a természet alapvető folyamatait. Az erdőgazdálkodás ideális esetben arról szól, hogy csak annyit és úgy vegyünk el az erdőből, hogy szükségleteink kielégítése mellett az erdő minden funkciója sértetlen maradjon. Maga az erdészeti szakma is lényegében ennek jegyében alakult ki, hazai erdészeti hagyományaink egyik fő alapelve a tartamosság.
Sajnos mégis, profitvezérelt korunkban az erdőgazdálkodás sokak szemében csak a faanyaggal való gazdálkodást jelenti. Gyakran figyelmen kívül hagyják az erdő talaj-, levegő-, éghajlat-, víz-, tájkép- és egészségvédelmi, oktatási-nevelési és rekreációs szerepét, „mellékhaszonvételként” tekintenek a vadra, gyümölcsökre, gombára, gyógynövényre, mézre. Az erdő hosszú távú stabilitását megalapozó biológiai sokféleséget pedig olykor észre sem veszik. A Sóstói-erdőben folyó gazdálkodás szerencsére általában nem volt ilyen egyoldalú – ezért is maradhattak fenn értékei.
Az elmúlt évszázadokban a globális tendencia az, hogy egyre iparszerűbbé vált a pusztán a faanyagra összpontosító nagyüzemi gazdálkodás, ami a talajok pusztulásához, a klíma- és vízviszonyok megváltozásához, a táj élhetőségének csökkenéséhez vezetett. Emiatt az utóbbi évtizedekben természetvédő és erdész szakma egyre nagyobb része tesz komoly erőfeszítéseket, hogy újra előtérbe kerüljön a valóban felelős erdőgazdálkodást.
Vágásos gazdálkodás erózióra súlyosan érzékeny területen a Zselicben – Szigetvári Csaba felvétele
Vágásos gazdálkodás folyik ma hazánk legnagyobb részén, amin érdemes lenne változtatni. Ennek lényege kicsit leegyszerűsítve, hogy nagyobb területről egyszerre, (bizonyos esetekben több évre ütemesen beosztva) vágják ki a fákat. Így olyan összefüggő vágásterületek alakulnak ki, ahol hétköznapi értelemben sok-sok évre gyakorlatilag megszűnik az erdő. (A hivatalos nyilvántartásban ettől még erdő marad, hiszen hazai jogszabályaink szerint kötelező felújítani , de hát évtizedekbe telik, míg a fák valódi erdővé nőnek). Ez a gazdálkodás áll a legtávolabb az erdő természetes működésétől, hiszen hasonló eset csak természeti katasztrófák esetén (tűz, széldöntés, földrengés) fordul elő. A vágásos gazdálkodás során nem csak az élővilágot éri hatalmas sokk, de ilyenkor a legnagyobb veszélye a talajpusztulásnak is. Ennek a gazdálkodási formának is vannak azért kíméletesebb változatai, ami felé érdemes lenne elmozdulni: pl. kisebb vágásterületek, több évtizedre elnyújtott ún. szálalóvágás (ez nm tévesztendő össze az alább ismertetendő szálalással). Sajnos ma hazánkban még akár a nemzeti parkjaink szívében is vágásterületeket látunk, pedig bőven lenne tere és módja a kíméletesebb gazdálkodási módoknak, különösen a természetesebb állapotú erdeinkben.
Gazdálkodni nem mindenhol lenne szabad. Az erdőgazdálkodás fontos része, akármilyen furcsán hangzik is, hogy bizonyos erdőkben nem gazdálkodunk. Ahol annyira nélkülözhetetlen és sérülékeny az erdő talaj- vízvédelmi, vagy élővilágvédelmi szerepe, hogy a fák kisebb mértékű kivágása is helyrehozhatatlan károkat okoz, ott le kell mondani a faanyagtermelésről. Magyarországon is vannak ilyen, úgynevezett „faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódú” erdők, ahol csupán olyan beavatkozás folytatható, ami az erdő megóvását szolgálja (pl. inváziós fajokkal szembeni védekezés).
Hoványi Péter felvétele
A fenntartható erdőgazdálkodás az erdő természetes folyamatainak követésén alapul. Olyan megfigyeléseken például, hogy ha egy fa, vagy fák csoportja természetes okokból elpusztul, kidől, esetleg az erdő nagyobb területe elemi csapás nyomán letarolódik, akkor saját szabályai szerint a természet a keletkezett „lyukat” bepótolja. A természetes erdőben ehhez több fafaj és több korosztály áll „ugrásra készen”. Ezeknek a sajátos szabályoknak az ismeretében nagy vágásterületek nélkül, folyamatos erdőborítás mellett gazdálkodhatunk az erdő javaival.
A természetes folyamatokat leginkább megközelítő, ezért legkíméletesebb erdőgazdálkodási forma a szálalás. Leegyszerűsítve az a lényege, hogy az erdőből csak egy-egy fát vágnak ki, mégpedig ott és akkor, ahol és amikor a felújulás természetes lehetősége adott. A gondos tervezést és szakmai felkészültséget igénylő szálalás a hazai gyakorlatból hosszú időkre szinte teljesen kiveszett („kisparaszti” formái rejtetten, az Őrségben és Vendvidéken, illetve a Zemplénben, valamint Erdélyben maradtak fenn a XX. században). Az Alpok országaiban és a volt Jugoszlávia utódállamaiban magas színvonalon működik, ugyanolyan gazdaságosan mint a vágásterületekre alapozó erdészet. Évezredünk kezdete óta hazánk egyre több részén újra szálalással kezelnek bizonyos erdőket, a jogszabályain meghatározása szerint ez az „örökerdő üzemmód”.
Sajnos a szálaló művelésre való átállás nem egyszerű; olyan erdőkben, ahol régóta vágásos erdőgazdálkodást folytatnak, ez a folyamat több évtizedet is igénybe vehet. Ugyanis az ilyen erdők egykorúak (vagy csak fiatal, vagy csak öreg fák vannak), faji összetételüket is mesterségesen alakítják ki, ezért a természetes felújulás képessége korlátozott. Azokban az erdőkben, ahol a szálalásra való fokozatos átállás jegyében gazdálkodnak, jogszabályaink szóhasználatában „átmeneti üzemmód” van érvényben. Vannak viszont olyan erdőtípusaink, ahol jelenlegi ismereteink szerint nincs reális lehetőség a szálalásra történő átállásra. Ide tartoznak többségében a tájidegen fafajú erdők, amelyek ökológiai értelemben inkább tekinthetők ültetvényeknek, mint erdőknek, ezáltal a természetes folyamatok sem működnek bennük olyan jól, hogy lehetséges lenne teljes értékű felújulásuk. Sajnos értékes természetes erdeink egy részében jelenleg szintén komoly nehézségekbe ütközik a szálalás feltételeinek megteremtése. Ilyenek alföldi kocsányos tölgyeseink, ahol a klímaváltozás, a talajvízszint csökkenése, inváziós fajok és új kórokozók megjelenése miatt gyakran sikertelenek a folyamatos erdőborításra való átállást célzó kísérletek.
Fiatalos állomány kis kiterjedésű felújítási területen a Sóstói-erdőben – Hoványi Péter felvétele
A problémák érintik a Sóstói-erdőt, mint homoki tölgyest is. Ismereteink szerint évszázadok óta vágásos művelés folyik, ezért az őshonos faösszetételű, idős állományok természetes felújulóképessége sem erős. Nem kedvez a lesüllyedt talajvízszint és az agresszíven terjedő idegen fajok jelenléte sem. A kocsányos tölgy, az erdő fő fafaja egy XX. század elején behurcolt lisztharmat károsítása miatt fényszegény környezetben nem képes felújulni. Ha a szálalás klasszikus formában nem is kivitelezhető erdőnkben, bizonyos részei mentesíthetők a faanyagtermelés alól, és többi részén is óvatos beavatkozásokkal szükséges segítenünk, hogy alkalmassá váljon a folyamatos erdőborításhoz minél közelebb álló gazdálkodásra, vagy nevezzük inkább úgy: erdőművelésre.
