Jelenlegi tudásunk szerint a Nyírség szinte egészére – az erős vízhatású, valamint a szikes és a szélsőségesen száraz buckatetői területek kivételével – többé-kevésbé zárt, összefüggő erdőségek voltak jellemzők az ember megjelenéséig. A Sóstói-erdő minden bizonnyal egyike a nyírségi őserdők kevés számú maradványának. Fejlődése szempontjából említést érdemel, hogy nagyon közel – mintegy 4 kilométerre – helyezkedik el a Tisza egykori öntésterületétől (azaz a Rétköz peremétől), ezért közvetlen kapcsolatban volt az azóta már szintén elpusztult magas-ártéri erdőségekkel.
Egy jól ismert anekdota szerint (amely első ízben valószínűleg 1911-ben, a Nyírvidék lapjain látott napvilágot) azonban Nyíregyháza erdeje egy véletlen elírásnak köszönheti a létét. Eszerint valamikor az 1700-as évek elején a Bécsben lakó földesúrnak elfogyott a pénze, s látván, hogy a mák ára igen magas, elhatározta, hogy nyíregyházi birtokán nagyban termeszteni fogja ezt a növényt. Írt hát az ispánnak, hogy ezer hektárt azonnal vessenek be mákkal. Mikor egy év után hazaért, döbbenten látta, hogy a mákgubók helyett apró tölgycsemeték díszlenek a hatalmas területen. Mikor kérdőre vonta az ispánt, kiderült, hogy a földesúr elfelejtett ékezetet tenni az „a” betű fölé: így nem mákkal, hanem makkal vetették be a földet. Nem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy megtaláljuk ennek az „igaz történetnek” a gyenge pontjait. Igaz, vannak arra utaló adatok, hogy helyenként történt mesterséges erdőtelepítés a XIX. században, de ez csak elenyésző részét teheti ki a Sóstói-erdő területének.
Nyíregyháza területén legelőször egy 1426-ból való okmány említ erdőt. A Sóstói-erdő jelenlegi helyén történő ábrázolása először az I. Katonai felmérés 1784-ben készült térképlapján látható (alakja hasonló a mostanihoz, már ekkor elkülönül a nagyobbik, és a Sóstótól északnyugatra levő kisebbik erdőtömbje). A felméréssel egy időben készült országleírás szerint ekkor fiatal, sűrű tölgyerdő állt itt (az erdő korára vonatkozó megjegyzés összefüggésbe hozható az ekkor alkalmazott alacsony vágásfordulókkal, ld. lentebb). Az erdő területén már ekkor – és a későbbi ábrázolásokon is – több jelentős kiterjedésű vízállásos-mocsaras folt volt, ezek azonban a lecsapolások következtében a XX. század elejére jórészt eltűntek vagy összezsugorodtak. Közvetett információk arra is utalnak, hogy a magasabb buckatetőkön fátlan tisztások is voltak.
Az erdők használata a régi időkben igen változatos volt. A vízállásokat halastóként, kenderáztatóként, vályogvető helyként, a nedves tisztásokat kaszálóként vették igénybe. A cserjésekben boronának, seprűnek, vesszőnek vágtak ágakat, a bogyókat festőanyagnak gyűjtötték. Hosszú időn át dívott a nyírfák csapolása: hordószám szállították a piacra a tavaszi nedvfakadáskor kinyerhető nyírvizet. Emellett méhészet, gombázás, cserkéreg-nyerés, makkoltatás, legeltetés, vadászat is folyt: némelykor legális, más esetben illegális formában. A gazdag vadvilágra utal, hogy sokáig farkas és vadmacska is élt az erdőben
A Sóstói-erdő nyugati fele 1800-ban, a Dessewffy-család birtoka
Nyíregyháza két részben végrehajtott örökváltságát megelőzően az erdő nyugati fele (kb. a mai Sóstói úttól nyugatra, beleértve a mai Kórház és Egyetem területét) a Dessewffy-család (1803-ig), a keleti (beleértve északon a Hím-erdő ma is különálló részét, valamint a legdélibb, ma már megsemmisült Ószőlő melletti nyúlványt) a Károlyiak (1824-ig) kezében volt. Az utóbbi, 1824-es átadási okmányból tudjuk, hogy az erdőművelés már az örökváltság előtt vágásos rendben történt. Rendszeres üzemterv szerinti kezelés 1883 óta történik. Feltehetőleg az 1800-as évek második felében történt meg a magasabb tisztásos buckák akáccal való betelepítése, és a nagyobb mocsaras-vízállásos területek – részbeni lecsapolást követő – erdősítése kőrissel, szillel és tölggyel.
A Sóstói-erdő keleti fele (a Sóstóval és a Hím-erdővel) 1824-ben, a Károlyi-család birtoka
Nyíregyháza város gazdasági hivatalának iratai szerint 1923 végéig sarjerdő üzemmódban (azaz vágás után nem makkvetéssel, hanem a földben maradt tuskók sarjaztatásával), 40 éves vágásfordulóval történt a kezelés. Ma, az évszázados tölgyeket látva ez elképesztően rövid vágásfordulónak tűnik, de más, erdőben ínséget szenvedő alföldi településekről származó adatok is arra utalnak, hogy ebben a korszakban nem nagyon kímélték a tölgyeseket.
Később aztán megjelent az igény a sokkal ésszerűbb erdőhasználatra. Ennek több oka van. Egyrészt a trianoni békeszerződést követően Magyarország fa-nagyhatalomból egy csapásra erdőben igen szegény országgá változott, s véget kellett vetni a rablógazdálkodásnak. Másrészt a polgáriasodó lakosság igénye is megnőtt a szép kikapcsolódást nyújtó erdei környezetre. Így hát 1924-ben célul tűzték ki az akácosok 30 éven belüli tölgyessé alakítását és a szálerdő üzemmód (azaz makkról való tölgynevelés) bevezetését (felújító vágás vagy tarvágás alkalmazásával) a gazdasági rendeltetésű erdőrészletekben. Még inkább előremutató célkitűzés volt, hogy a parkerdő rendeltetésű részletekben szálalást írtak elő. Ez azt jelenti, hogy már ekkor úgy látták, a parkerdőben nem keletkezhet vágásterület, folyamatos erdőborítást kell biztosítani. A tölgyesek vágásfordulóját a gazdasági erdőben 100, a parkerdőben 120 évben határozták meg. A XX. század második felére ezeknek a törekvéseknek csak egy része valósult meg (az akácosok megmaradtak, sőt, terjeszkedtek, általánossá vált a tarvágásos üzemmód stb.).
A Sóstói-erdő 1858-ban a II. Katonai felmérés térképszelvényén. Forrás: Hadtörténeti Intézet Térképtár
A legszomorúbb tendencia, hogy az erdő területe az elmúlt évszázadok során fokozatosan csökkent. 1774-ben még 588 hektár, 1924-ben 520 ha, 1936-ban pedig csak 464 ha volt az erdő területe, az 1978-ban készült erdészeti üzemterv szerint pedig mindössze 375 hektár. A zsugorodás oka a város terjeszkedése. Jelenlegi állapot szerint a Sóstói erdőtömb területe 371 ha. A csökkenés mellett erős feldarabolódás is kezdetét vette: 1872-ben megépült a Nyíregyháza-Csap vasútvonal, 1905-ben a kisvasút, a ma ismert Sóstói út pedig csupán néhány évtizede épült meg. Egyes részei a XX. században beépültek, a Kórház, a Főiskola (ma: Egyetem), a Vadaspark, több üdülő is az erdőből harapott ki újabb részeket. Az utolsó nagy sokkot azt jelentette az erdőlátogató közönség számára, mikor 2005 decemberében a Sóstói-erdő északi tömbjének 30 hektáros összefüggő területe demokratikus jogállamban nehezen érthető módon egy befolyásos magánszemély birtokába került, aki kerítéssel körülvett magánrezidenciává változtatta azt. És ne legyenek illúzióink: ma is elég sokan meresztik mohó és önző tekintetüket az erdőre, akik csak az értékes ingatlant látják ebben a természeti kincsben.
A Sóstói-erdő déli része a város szorításában 2022-ben – Hoványi Péter felvétele.
Az XX. század elejének előremutató erdőgazdálkodói elképzelései csak kis részben valósultak meg. Sajnos a század végére tovább növekedett a tájidegen fafajú területek aránya, általánossá vált a tarvágásos üzemmód és problémaként jelentkezett a tölgyes állományok nagyjából egyidejű elöregedése. A legutóbbi üzemtervi időszakok során természetvédelmi szempontból kedvezőtlennek értékelhetjük az őshonos állományokban nagyobb összefüggő területeken végzett tarvágásokat, melyeket – kituskózás, mélyszántás, teljes talajelőkészítés után – gyakran helyben nem őshonos fajjal (vöröstölgy, cser) történő beültetés követett. Az ezredfordulót követően számottevő elmozdulás tapasztalható a természetközeli erdőgazdálkodás módszerei irányába és az tájidegen állományok visszaalakítására tölgyesekké. Több kísérleti jellegű felújítás is történt (alig pár tized hektáros véghasználati területek, talajelőkészítés mellőzése, hagyásfák arányának növelése), de mindezt megnehezíti újabb kórokozók, invazív károsítók terjedése, és mindenekelőtt a klímaváltozás és a táj kiszáradása. Mindenesetre tovább folyik a megfelelő módszerek keresése, amelyek az erdőgazdálkodás, a természetvédelem, és a közjóléti erdőkezelés szempontjainak is a lehető legjobban megfelelnek.
A 2010-es évekre kapott nagyobb lendületet az erdő jóléti fejlesztése, aminek köszönhetően az erdőlátogatók igényes erdei tornapályát, játszóteret, tűzrakóhelyeket, kerékpár- és sétautakat vehetnek igénybe.
Aki többet szeretne megtudni az erdő történetéről, annak a következő cikket ajánljuk:
Kiss, L. (1932): A nyíregyházai erdő. – Debreceni Szemle 10-12: 381-451.
