Az egészséges, jól működő homoki tölgyes erdő több emeletből épül fel. Függőleges metszetében az erdőt az azt alkotó növényzet szerkezeti felépítése alapján szintekre szokás taglalni. Ez többé-kevésbé az erdőn belüli erőviszonyokat, a „hierarchiát” tükrözi.
Változatosan szintezett tölgyes állomány a Sóstói-erdőben – Szigetvári Csaba felvétele
Az érett korú erdő legfelső emelete a felső lombkoronaszint. Azok a fák tartoznak ideje, melyek koronája fölött már csak az égbolt van. Így a legfelső szint fái jutnak a legtöbb fényhez.
Ez igen nagy előny, de nagy árat is fizet érte a növény: ugyanis minden más szintet túl kell nőnie, s a gyökerei által felszívott vizet, tápanyagot ebbe a megfelelő magasságba fel is kell pumpálnia. A Sóstói-erdő természetes alkotói közül ebbe a szintbe tartozik elsődlegesen a kocsányos tölgy, a magyar kőris, a fehér nyár, és esetenként a hársak. Az erdő élővilágának alacsonyabban elhelyezkedő részét is nagyrészt a felső szint uralkodó fajai határozzák meg. Attól függően, hogy mennyi fény jut át ezen a szinten, különböző sűrűségű, összetételű lehet az aljnövényzet. A rovarok és egyéb apró ízeltlábúak, a gombák fajösszetételét is erősen meghatározza (közvetve vagy közvetlenül) az uralkodó fafaj (mindebből mi elsősorban a madárvilágot vesszük észre). Erdőgazdálkodás oldaláról nézve általában a felső lombkorona fái jelentik a legnagyobb értéket: az erdőművelés lépései főként arra irányulnak, hogy ezek a fák legyenek a legszebb növekedésűek.
A második, vagy alsó lombkoronaszint alkotói azok a fák, amelyek az árnyékolást jobban tűrik, ugyanakkor nem nőnek olyan magasra. (Ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy ők ne szeretnének több fényhez jutni, de a növekedési versenyben idővel lemaradnak.) Mivel a felső szintet a Sóstói-erdőben elsődlegesen a laza árnyalású tölgy alkotja, jó esély van erős másodlombkorona kialakítására. Így helyet találnak a szilek, a mezei juhar, a gyertyán, a madárcseresznye, vadkörte, vadalma, zselnice, a hársak, esetleg az éger; de legjellemzőbb az erdő kevéssé ismert alacsony termetű fája, a - néha csak cserjetermetű - tatárjuhar. A másod-lombkoronaszint általában változatosabb összetételű, mint a felső. Ezáltal jelentősen hozzájárulnak az állatvilág és a gombák sokféleségéhez, hiszen mindegyik elegyfához más és más fajok kötődnek. Árnyalásuk, párologtatásuk révén kiegyensúlyozottabb az erdő klímája, lombjuk (keveredve az uralkodó fáéval) segíti az avar bomlását. Erdőgazdasági szempontból általában az alsó lombkoronaszint fái másodlagosak, de még mindig fontosak. A bennük rejlő faanyag mellett nagy szerepük van abban is, hogy a felső szint fái „ágtiszták” legyenek, hosszú elágazásmentes törzset neveljenek. Korábban sok, a második szintbe tartozó fát (különösen a szabálytalan növekedésű, kevéssé értékes faanyagot produkáló fajokat) nemkívánatos „gyomfának” minősítettek. Mára szerencsére ez a szemlélet változóban van.
A nagyjából embermagasságú cserjeszint olyan fás növényeket tartalmaz, amelyek jellemzően nem nevelnek törzset. A bejutó fény maradékából gazdálkodnak. Így vagy erősen árnyéktűrők, vagy ott jutnak szerephez, ahol hiányos a felső vagy az alsó lombkoronaszint. A cserjeszint épsége és gazdagsága a tölgyesek egészséges életének fontos tényezője. Ezek a növények búvó- és fészkelőhelyet, táplálékot nyújtanak állatfajok sokaságának. A fákénál gyorsabb életciklusuk miatt hatékonyan mozgósítják a talaj tápanyagait, lombjukkal és árnyékolásukkal megakadályozzák a kiszáradást, gyökérzetük a talajeróziót gátolja. A beerdősülő területeken is a cserjék az első megtelepedők: tüskés vagy tövises ágaik ilyenkor a jövendő éppen csak felcseperedő faóriásait óvják meg a legelő állatoktól. Erdőgazdálkodási szempontból a cserjék megítélése ellentmondásos. Bizonyos esetekben ugyanis túlzott elszaporodásukkal szemlátomást akadályozzák az állományalkotó fák felújulását. De lehet, hogy csak arról van szó, hogy nincs türelmünk kivárni, míg a cserjék közül (végül így is, úgy is) kinőnek a fák?
A Sóstói-erdő cserjeszintje kifejezetten gazdag. Ide tartozik részben a fává is növő tatárjuhar, mellette leggyakoribb általános az egybibés galagonya és a csíkos kecskerágó. Az árnyasabb, tápanyagban gazdagabb helyeken tömeges a mogyoró (ahol viszont tápanyagtöbblet lép fel, ott a bodza szaporodik el). Üde vagy nedves helyeken veresgyűrű sommal, kutyabengével esetleg kányabangitával találkozhatunk, míg a szárazabb területeken fagyal, vadrózsa, kökény, varjútövis benge jellemző. Van viszont két olyan cserjénk is, amelyek trükkös módon „szintet léptek”, és az erdő fényben legmagasabb régiójában élik életüket: a fagyöngyök. A lombhullató sárgafagyöngy vagy fakín, és az örökzöld fehér fagyöngy a fák magasban levő ágain csíráznak és gyökereznek, kis bokraikat ott fejlesztik ki.
A gyepszint az erdő földszintje, lágyszárú növények, helyenként mohák alkotják (egyes erdőkben külön mohaszint is kialakul). Nagyon fontos része az erdőnek, hiszen itt él a növényfajok többsége. Másrészről ez az erdő egyik legváltozatosabb szintje térben és időben is. Az erdő gyepszintje ugyanis nagyon érzékenyen leképezi a termőhelyi viszonyokat. Ahol erős, kétszintű lombkorona van, és csak kevés fény jut a talajra, ott a gyepszintet a kora tavaszi hagymás-gumós növények határozzák meg (pl. salátaboglárka, ligeti csillagvirág, kontyvirág), nyár folyamán viszont igen gyér a növényzet, és csak árnyéktűrő fajok (pl. páfrányok) maradnak. A lazább lombkoronájú területeken viszont egész éven át sűrű gyepszint található; ilyenek például a gyöngyvirágos aljnövényzetű tölgyesek. Amely állományokban nehezen bomlik az uralkodó fafaj lombja (például a tájidegen vöröstölgyesekben), ott egész évben igen gyér és sivár a gyepszint. Azt is nagyon hamar elárulja az erdőben élő lágyszárú növényzet, ha a talaj tápanyag-gazdálkodása megbomlik. Ilyenkor gyomnövények (csalán, zamatos turbolya) szaporodnak el. Jellemzően ilyen az akácosok és a bolygatott talajú erdőrészletek gyepszintje. Ahol pedig állandóan nagyon sok fény jut be (természetes körülmények között a túl száraz, vagy túl nedves foltok ilyenek), ott a gyepszintet összefüggő füves tisztás, illetve mocsár alkotja. Az erdőnek ez az emelete is különösen gazdag élővilágú lehet, amennyiben sokféle növény alkotja. Legtöbbjüket persze észre sem vesszük (talán csak a rengeteg viráglátogató rovar kivétel ez alól). A legtöbb kisemlős, kétéltű, hüllő is a gyepszintben mozog és táplálkozik.
Az avarszint az erdőnek az a rétege, ahol az élővilág a talajjal érintkezik. Többnyire azt hangsúlyozzák, hogy itt elsődlegesen lebomlás, elhalás zajlik. Ez annyiban igaz, hogy a lombavart itt darabolják föl, majd bontják le humusszá az élőlények, de egyben rengeteg új élet forrása is ez a réteg. Sok rejtett életmódú ízeltlábú (ászkák, ugróvillások, ezerlábúak, százlábúak) mellett a legtöbb gomba szövedéke is az avarrétegben él. Ez azért is fontos, mert a gombák másrészt erdőalkotó fáink gyökerével alkotnak speciális kapcsolatot (segítik a fák számára felvenni a talajból az ásványi anyagokat). Kevesen tudják, de van olyan növény is a Sóstói-erdőben, amely a korhadéklakó életmódot választotta. A madárfészek nevű védett orchideaféle ugyanis korhadéklakó (zöld színtestet nem tartalmaz, ezért a fényt nem hasznosítja), amely táplálékát (gombák segítségével) az avarban elbomló szerves anyagokból veszi fel.
A szintek között folyamatos a kapcsolat. A legmagasabb fák is az avarban csírázó magként kezdik életüket; majd több-kevesebb évet a gyepszint, majd a cserjeszint fajai között töltik. Ilyen szempontból a liánfajok is érdekesek. A Sóstói-erdő leggyakoribb liánja a borostyán, amely vízszintesen futó indáival, örökzöld leveleivel gyakran sűrű zöld szövetet alkot a gyepszintben. Ahhoz viszont, hogy virágokat hozzon és teremjen, felfelé kúszó hajtásokat fejleszt a fák oldalára tapadva-támaszkodva, amiből évtizedek alatt akár vastag törzset is fejleszthet. A borostyán ősszel nyíló virágait így akár 5-20 méter magasságban láthatjuk.
Az emberek által sűrűn látogatott erdőrészletekben ezen kívül olykor megtekinthető a szemétszint, cigarettacsikk-szint, de ezekről inkább máshol írunk majd.
