Európai őz

Európai őz (Capreolus capreolus)

Az őz a Sóstói-erdő egyetlen megmaradt nagyvadfaja. Az erdei nyiladékokon és ösvényeken járva könnyen a szemünk elé kerülhet (vagy éppen ő lát meg minket a bozót alján lapulva, aztán riadtan tovább szökdécsel).

Az európai őz (Capreolus capreolus) Európa legkisebb agancsos vadja. Hazánkban a legelterjedtebb nagyvadfaj közel 400 ezres (2020-as adat) egyedszámával, ezért a vadgazdálkodás terén a „mindenki nagyvadja” jelzővel szokták illetni. Főként az apróvadas vadászterületek fő- és nagyvadfaja. A bakok vadászati idénye április közepétől szeptember végéig, a suták és a gidák idénye október elejétől február végéig tart. A II. világháború után olyannyira megcsappant a létszámuk, hogy a maradék őzállomány 1945-től szigorú védelem alá került és csak külön minisztériumi engedéllyel lehetett rá vadászni.

Élőhelyek tekintetében kiválóan tud alkalmazkodni, míg korábban főként az erdőket, ligetes területeket választotta lakhelyéül, az 1960-as évektől, a nagyüzemi mezőgazdaság kialakulása óta már a hatalmas méretű mezőgazdasági táblákon is (őszi és téli hónapokban akár 30-50 fős) csapatokba verődve élnek. Szabad területen akár 10 évig is elélhet. Főként a hajnali és az alkonyati órákban aktív.

Hímjét baknak, nőstényét sutának, a fiatal szaporulatot bak- és sutagidának nevezzük. A bak agancsot visel. A nyári vörösesbarna színű bundájukat télen szürkésbarnára váltják. Táplálkozásában igen válogatós összetett gyomrának sajátosságai miatt. Ezért csak a könnyen emészthető, alacsonyabb rosttartalmú táplálékokat, mint például a lombot és a lágyszárú növényeket részesíti előnyben.

Az őznász (más szóval üzekedés) július-augusztus fordulójára esik. Ennek során az egymással kergetőző bak és a suta a növényzetet kör alakban letapossa, amelyet szaknyelven ördöggyűrűnek vagy boszorkánygyűrűnek is szoktak nevezni.

„Az őzbakok is némelykor élethalálra harczolnak egymással és kis agancsaikat nem egyszer annyira összefonják, hogy maguk többé kibontakozni nem képesek. A harcz hevében hátulsó lábaikra állanak és fejükkel egymásnak szöknek, mint a kecskék. A párzás idején kívül azonban igen szelid és barátságos állatok.” (Erdészeti és Gazdászati Lapok, 1866. augusztus)

Az őzek nem ismerik a KRESZ-t. Ennek ellenére néha napján mégis találkozhatunk velük az úttesten, rosszabb esetben autóvezetés közben éppen előttünk felbukkanva. Néha a Sóstói-erdőt átszelő burkolt úton (vagy amellé ledobva) is szoktunk látni egy-egy elütött, elpusztult példányt. Hiába van kihelyezve a város és az állatpark között a hatvanas sebességkorlátozó tábla, sokan nem tartják be.

Ha elegendő időnk van lefékezni a kocsit, meg kell várni, amíg a vad átkel az úttesten. Ám továbbra is legyünk óvatosak, hiszen az őzek (főként a téli időszakban) nagyobb csapatokba verődve közlekednek, így akár egymás után több állat felbukkanására is számíthatunk. Ha már nincs időnk lefékezni? Nos, akkor is érdemes beletaposni a fékbe (és nem megpróbálni éles manőverekkel kikerülni!), közben pedig hangjelzést is használni. A távolsági reflektor bekapcsolása a tapasztalatok alapján nem mindig célravezető, ekkor az állat általában még jobban ledermed. Ha megtörtént a baleset és az állat elpusztult, bármilyen finom vacsora képzetét is kelti, nem vihetjük haza, mivel az továbbra is területen illetékes vadgazdálkodó társaság tulajdonát képezi.

Mindent a szemnek, semmit a kéznek! A kis őzgidák május közepétől-június közepéig jönnek a világra és már az első nap lábra állnak. Néhány hetes korukig az anyjuk néha elszokta őket fektetni egy-egy bozót alján amíg például táplálék után keresgél a közelben. Veszély esetén a gida gyenge még követni az anyját, ezért inkább meglapul. Ekkor sok kiránduló viszi haza vagy menhelyre az állatot, gondolván, hogy árva. Ha ilyen gidát találunk, ne nyúljunk hozzá és semmiféleképpen ne vigyük magunkkal! Az anyja visszatérve ha idegen szagot érez rajta, már valóban magára hagyhatja a jószágot.

Az őzek táplálkozásukból és életmódjukból eredően az erdőkben a felújításokban található csemeték lerágásával tudnak kárt okozni, melynek során a kis fácskák eltorzulásokat szenvedhetnek és elmaradhatnak a fejlődésben. Az ilyen területektől való távol tartásukra szolgálnának a vadkerítések, de ez a Sóstói-erdő ügyében nem minden esetben hatékony: kirándulók és futók jönnek-mennek, sokszor maguk után nyitva hagyva az átjáró kapukat (ez alól egyedül a visszahúzó rúgóval felszerelt kapuk a kivételek, amit viszont menet közben sokszor csak messziről elengednek és így a kapu saját magát veri szét, de ez már egy másik probléma).

A károkozásában az is szerepet játszik, hogy a magyarországi erdők nagy része cserjeszintben szegényes, így a vad az idősebb, zárt erdőterületek helyett inkább a fiatalabb erdősítésekben keresi a táplálékát. A károk mérsékelhetők még etetéssel. A Sóstói-erdő egy-két zugában is látható kihelyezett etető, a téli időszakban kukoricával megtöltve, mellette sózóval.

Lenni vagy nem lenni? Természetesen lenni, hiszen az erdő nem létezhet vad nélkül, és a vad sem erdő nélkül. Viszont elengedhetetlen a vadállomány számbéli szabályozása, mivel már nincsenek meg azok a természetes ellenségeik, amelyek a létszámát szinten tudnák tartani, ezzel elkerülve a túlszaporodást. Hazánkban az 1920-as évektől 2020-ig több mint ötszörösére nőtt. A Sóstói-erdőben ez kissé kényes dolognak számít, egyrészt mert kerékpárosok, futók és kirándulók által sűrűn látogatott hely, másrészt pedig az erdő közepén végighúzódó aszfaltútra tévedve egy-egy megriadt őzike komoly balesetet eredményezhet, így régóta nem folyik az erdő területén vadászat.

Néha felbukkannak olyan megjegyzések városfórumok alkalmával, hogy a Sóstói-erdőben már nincsenek őzek, ám ennek inkább már a fordítottja igaz: már-már több is van belőle, mint amennyit a terület természetes vadeltartó képessége lehetővé tesz. Becslések szerint akár 40-50 egyede is rendszeresen előfordulhat erdőnkben. Bár ezek a példányok nem csak az erdőben, de a környékbeli szántókon is táplálkoznak (nap mint nap lehet látni a Tölgyes utcán átvágó csapatokat), az egyre zsugorodó Sóstói-erdő meglehetősen szűk a számunkra.