Nyugati ostorfa

Nyugati ostorfa (Celtis occidentalis)

Ez az észak-amerikai eredetű fafaj jól felismerhető rücskös-dudoros bibircsesen barázdált parás kinövésekkel tarkított barnás kérgéről. Jellegzetes csepp alakú, enyhén hajlott csúcsú fényeszöld levele, valamint borsó nagyságú, narancsvörösből sötétbarna színűvé érő, hosszú kocsányon ülő termése. Jelentéktelen küllemű, apró virágai április végén-május elején nyílnak. Szabad állásban szabálytalanul elágazó, vastag ágakra bomlik, míg állományokban rendszerint egyenes törzsű. 25 méternél nem nő magasabbra. Fiatalon viszonylag gyorsan fejlődik, de idős kort ritkán ér meg, hamar korhadásnak indul (szabad állásban viszont akár 150-200 évig is elél, és különösen nagy termetet is elérhet).

A nyugati ostorfa XIX. századtól kezdődő elterjedése hazánkban főleg annak köszönhető, hogy a gyenge homoktalajok fásítására alkalmas, főként akácosok, fenyvesek alsó lombkoronaszintjének kialakításánál. Egyébként nehéz és tömör fáját a hazai fafeldolgozók nem különösebben értékelik, főként tűzifaként hasznosul. Mivel jól bírja a szennyezett levegőt, az utak sózását, az időszakos szárazságot, a csonkolásokat, s télen a madarak számára táplálékot nyújt, a városfásításban van komolyabb szerepe. A télen is fennmaradó, nagy magvú terméseket szívesen fogyasztják a madarak, de mi is megkóstolhatjuk (a vékony „gyümölcshús” íze a sütőtökére emlékeztet).

Egy időben a Sóstói-erdőben is telepítették, valamint a városban és bokortanyás térségben is néhány helyen ültették erdősítésben, sorfának, de ma már ez kevéssé jellemző. Ugyanakkor spontán terjedése révén (a madarak terjesztik magjait) többfelé előfordul, könnyen megtelepszik. Az utóbbi évtizedben inváziója veszélyesen fokozódik, országszerte számos védett erdőterületen tömegessé vált terjedése. Ilyen helyeken az őshonos erdőalkotó fásszárúak fejlődését gátolja, és mélyre hatoló gyökérzete, jó sarjadzóképessége miatt nehéz visszaszorítani. A szárazságot, a forró nyarakat is jól tűri, ezért további terjeszkedésével lehet számolni.