Magas aranyvessző

Magas aranyvessző (Solidago gigantea)

Általában szeretjük az erdő virágait. Vannak azonban olyanok, amelyekkel kapcsolatban azt kívánjuk: bár soha sem bukkantak volna föl a Sóstói-erdőben! Ezek közé tartozik a magas aranyvessző is. De vajon miért?

Szép nagyra nő, mutatós a virága, fontos gyógynövény... A magas aranyvessző mégis a legkevésbé kívánatos növények egyike a Sóstói-erdőben. Nem véletlenül tartunk tőle.

Amerikából származó, nem őshonos faj, de alapvetően nem is ez a probléma vele. A baj abból adódik, hogy rendkívül gyorsan, agresszíven terjedő, ráadásul - a parlagfűvel ellentétben - évelő növény, amely természetes ellenségek hiányában pár év alatt képes kiszorítani helyéről az őshonos élővilágot. A Sóstói-erdőben az utóbbi években tömegesen lepi el a felújításokat, rohamosan terjed az erdőszegélyeken, és a füves tisztásokon is megjelent már. A rengeteg vadvirágnak, rovarnak és apró állatnak otthont adó termőhelyeket az aranyvessző egyfajú, sivár állományai váltják föl.

Pályafutását hazánkban dísznövényként kezdte a XIX. században (s folytatja máig is), az első tömeges kivadulások pedig még a századforduló előtt megtörténtek. A Dunántúlon már a XX. században nagy karriert futott be: mára tömegessé vált a réteken (illetve azok helyén) és az erdők egy részében. Vidékünkön az elmúlt 20 évben "robbant be".

Az aranyvessző elsősorban azokon a helyeken „támad”, amelyek talaját valami bolygatás éri. Ilyen lehet az égetés, szántás, vagy erdőkben a talajművelés (ami a felújítási munkák rendszeres velejárója). A fiatal telepítésekben sok helyen pár év alatt létrejönnek nagy kiterjedésű magas kórójú zárt állományai, elnyomva a lassan növő újulatot. Az aranyvessző tehát komoly munkát ad az erdészeknek is. Ugyan a záródott, idős állományokból idővel többé-kevésbé kiszorul, de addig is lehetetlenné teszi a természetes erdei aljnövényzet kialakulását.

Az aranyvessző terjedése sajnos nem áll meg a bolygatott területek határán. Mivel föld alatti kúszó hajtásai (tarackjai) vannak, lassan terjedni kezd a fényben gazdag erdőszegélyeken és füves tisztásokon is. Pár éven belül innen is képes kiszorítani az őshonos élővilágot.

A magas aranyvessző évelő faj. Föld alatti részeiből viszonylag késő tavasszal hajt ki, másfél méteresre növekvő hajtásainak végén július-augusztusban hozza sárga virágait. Sűrű állományaiban más növény alig él meg, sőt - mivel kórói egész tavaszig megmaradnak - teljes éven át akadályozza a többi faj kihajtását.

Van-e mégis remény az aranyvessző megállítására? Azt mondhatjuk, hogy van. Egyrészt, ha a nagy vágásterületek helyett kisebb foltokban újítjuk fel az erdőt, kevesebb hely nyílik a megtelepedésére. Az erdőfelújítások területén erdészeti gépekkel, szárzúzóval lehet visszaszorítani (amíg a fiatalos nem záródik). A tisztásokon, erdőszegélyeken pedig célzott kezeléssel (pl. önkéntes munkával: a tövek évről évre történő kihúzgálásával) küzdhetünk ellene.